Kemence alatt az egyik legrégebbi sütésre, főzésre, valamint egyéb élelmiszer-feldolgozásra alkalmas berendezést értjük. Bel- és kültérre egyaránt telepíthetők, alapanyagukat és formájukat tekintve pedig rendkívül változatosak. Bizonyos típusai sütőtérrel és főzőlappal egyaránt rendelkeznek.
Alapanyaguk szerint megkülönböztetünk cserép-, tégla-, vályog-, agyagtégla-, agyaghurka-, illetve sárkemencéket. A sárkemence egy igazán régi típusa ennek a főzőberendezésnek. Sövényből, nádból és karókból készült vázát kívülről 8 cm vastagon fedték le. A tapasztás követően száradni hagyták, majd hígabb sárral ismételten áttapasztották. Az újabb száradási idő után a kemence használatakor a vázszerkezet kiégett, így csupán a kemence átégetett, masszív sárfala maradt meg. Végső simításként belső tapasztást, valamint meszelést végeztek el rajta.
Az agyaglepényekből készült kemencék vázát úgynevezett pelyvával díszítették, mely a gabonaszemek magjáról szeleléssel leválasztott, igazából hulladékként tekinthető rész. Ezt a felületet aztán agyaglepényekkel fedték le, majd sárba vegyített pelyvával tapasztották be. A kemence belterületének sározását ez esetben is a váz kiégetése után készítették el. Az agyaglepény kemencék fala végeredményben körülbelül négyujjnyi vastag volt.
A vályogkemencéknél a vályog elemeket, „téglákat” sárral tapasztották egymáshoz. Felső részük általában agyagból, sárból vagy cserépdarabokból készült. Az agyaghurka kemencék már vázszerkezet nélkül készültek, rendkívül régi, spiráltechnika alkalmazásával. Az agyaghurkákat ugyanis úgy rakták egymásra, hogy mindig kötésben legyenek, tehát a felső elemnek a közvetlenül alatta lévő közepén kellett elhelyezkednie. A rendkívül tiszta, minőségi agyag elemeket aztán fakalapáccsal egyengették el.
A legelterjedtebb kemence építési módhoz cserepet használtak. Tetőcserép és tégla törmelékből húzták fel, kötőanyagként pedig sarat alkalmaztak. Ilyenkor viszont csak kívülről történő tapasztást kellett elvégezni. A téglát, mint a kemence készítéshez használt alapanyagot, kezdték el használni a legkésőbb. Ezzel többnyire már kőműves szakemberek dolgoztak, a tégla elemeket kötésbe rakták és sárral tapasztották egymáshoz. Mivel repedeztek, ezért kifli formájú téglákból körkemencéket építettek. A felépítés és tapasztás fázisa után kezdték meg a kemence szárítását, illetve kiégetését. Kizárólag a megfelelő mértékben kiszáradt kemencéket lehetett elkezdeni kiégetni, hiszen ellenkező esetben gőz keletkezett, mely megrepesztette vagy akár szét is robbantotta a falakat. A szárítás idejét természetesen az időjárás és az építőanyag együttesen határoztak meg, de akár másfél hónapot is igénybe vehetett.
A kemence kiszárításának másik, gyorsabb módszere az volt, hogy egy héten keresztül egyre nagyobb mennyiségű tüzelőanyagot égettek el benne. Az utolsó napon erőteljesebb felfűtést végeztek a kemence teljes kiégetésének érdekében. Az így maradéktalanul kiszáradt kemencét végül több rétegben bemeszelték. A használatba vett kemencéknél aztán nagy hangsúlyt fektettek karbantartásukra is. Többek között tapasztásukat gyakran kellett javítani. A nagyobb munkával járó felújításukat viszont rendszerint tavaszra időzítették.